Már a függöny is szétlibbent, a közönség visszafolytja a lélegzetét, innentől már minden a színészekre van bízva. A rendező már mindent elrendezett és a sötét sarokból figyeli amint a darabja életre kél. Popcorn, kóla ide nem illendő.

Történt egyszer még pelyhesbajszú koromban,hogy haverokkal mentünk lányok kézi meccsére. Igazán meghatározó nap az életemben. Szerintem akkor voltam először fenn éjfélnél tovább. Ez már amúgy is figyelemre méltó lenne, de az oka ennek még inkább az és nem, nem a lányok miatt. Szóval mentem a kézire a tornaterembe ami olyan 500 méterre van onnan ahol lakok. Egye fene, sötét volt már, kicsit hideg, fene se fog annyit gyalogolni. Bicajra pattantam, a régi vörös gepidára és uccu neki. Kábé félúton az ABC-nél össze találkoztam a srácokkal. Állj, kezelés, néhány poén majd annak eldöntése mi legyen a biciklivel. Leraktam a gepidát lakat nélkül a bolthoz. Ezzel még nem lenne baj, de hogy meccs után nem a bolthoz mentem hanem hazasétáltam az felháborító. Otthagytam a sokat megélt kerékpárt a boltnál és csak imádkozhattam,hogy még reggel is ott lesz. A szobám ablaka a bolt felé néz és azon az estén órákot töltöttem el az ablak előtt, kisírt szemekkel. Nem volt merszem felkelteni a szüleimet és elmenni a bicikliért (ami lehet már amúgy sem lett volna ott) vagy valamit tenni. Nem, túl gyáva voltam beismerni a vereségemet. Reggel korábban kelés, gyorsan összekaptam magam és elindultam a keresztutamra. Természetesen(?) már nem volt ott a szeretett járművem.

A napok teltek és feltűnt sokaknak,hogy "hát hova lett a jenci bringája?". Kitérő válaszokat kaptak, én pedig minden bicikliben az enyém körvonalait pillantottam meg. Egyik nap még meg is jegyezte egyik osztálytársam,hogy mintha láttott volna egy sötétnek tetsző figurát az én kerékpáromon. "Az nem lehet, hordjál szemüveget" kapta meg a lehordást. Aztán mindenki elfelejtette a jenci vörös gepidáját. Talán csak jenci nem. 

(2009.01.17)

Mikorra ezt olvassátok valszeg én már egy paradicsomi környezetben fogok tartózkodni. Újra megerősítést fog bennem kapni az az érzés,hogy Európa Hegyeshalomnál kezdődik és mi igenis ázsiaiak vagyunk. A szó igazi, vadállati értelmében. 

Hegyek, hó, kulturált emberek. Ahol még talán a tanárok sem arra játszanak,hogy mikor tudnak megalázni egy kis óraközbeni beszélgetés miatt. Nincsen neked anyád? Ezt minden bizonnyal nem fogom hallani egy európai ember szájából sem még akkor sem ha véletlenül elnevetném, elmosolyognám magam egy fiktív osztrák magyarórán. 6 nap, 5 éjszaka a mennyországban. Bármerre nézek, csak az egeket ostromló ormokat látom és mindent beborít majd a fehérség, a tisztaság. Eldobált csokispapír, szemétlerakó az erdőkben? Meghagyom nektek ezt az élményt erre a rövid időszakra. 

Ha esetleg nem térnék vissza, disszidálnék vagy életemet veszteném a végtelen lejtőkön és szakadékokban akkor gondoljatok majd rám néha. Én szerettem mindenkit, de most főleg egy embert. Remélem megbocsájt nekem ezért a néhány negatív sorért, de már rég voltam igazán pesszimista és most szeretném kiélni magam. :D

Valószínűbb,hogy semmi bajom sem lesz, visszatérhetek a posványba, a féligazságok és a háttal előre felé haladás országába ahol a felzárkózás és a leszakadás váltogatja egymást. De ha mégse, és ez az utolsó üzenetem nektek, akkor őrizzétek meg az emlékem. Olvassátok a blogom holtomban, próbáljátok megérteni a hibáim és nem elkövetni őket, értékeljétek a jómat és emlékezzetek meg róla. De a legfontosabb,hogy tulipánt hozzatok a síromra. 

Szerettelek Magyarország, Ázsia nyugati pereme. 

(2009.01.27)

Mint lehullott virág, mint elhalt élet. Ugyanígy félek. Itt alszol mellettem, mégsem ismerlek. Elvesztettelek.

Azt hittem, hiszem, hogy Te vagy. Valami eltört s nem akarom, hogy így legyen. Elvesztettelek.

Eltüntem, mint mosoly az arcodról. Nem talállak. 

Meghaltam, mint a szavak az ajkadról. Szólíts magadhoz, még egyszer. 

S akkor nem ül halotti tort arcodon a csend.